Másnap csatlakoztunk a Magyar Kaland- Sportegyesület (MAKASE) csapatához.
Velük voltunk télen a Balaton-felvidéken és pár éve az Őrségben is.
A romantikus zsákfalu, Püspökszentlászló kastélya előtt találkoztunk. A püspöki palota és a mellette található gondozott arborétum kutyával sajnos nem látogatható, mindenesetre méltó kiindulási pontja volt a túrának.
Azt hittem, ez a túra sosem fog összejönni... Először lecsúsztam a jelentkezésről, aztán beteltek a helyek, majd a covid szólt közbe. Aztán durrdefektet kaptunk az M6-oson, amire az autómentős csak annyit mondott – miután először nagy szemekkel rám, majd Anyára pillantgatott – hogy úgy látszik, az égieknek még terve van velünk.
A következő túrára pakolj ételt-italt, és vegyél kényelmes cipőt, bár a célunk nem az erdő, hanem a városi dzsungel.
Lassan 12 éve rendszeres vendégek vagyunk a Tisza-tónál. Objektivitást tehát nem ígérhetek. Azt viszont igen, hogy megpróbálok ízelítőt adni a Tisza-tavi hangulatból, és talán magyarázatot arra, hogy - bár a Balatonhoz képest jóval kevesebb program és látnivaló kínálkozik itt - miért térünk vissza, és rángatjuk magunkkal a barátainkat is.
Kaptam egy mélykék víztükröt ábrázoló képet az egyik barátomtól, „Hol jártunk?” kérdéssel. Elsőre azt mondtam volna, hogy a tengerparton, de a jelenlegi helyzetben ez nyilván nem jöhet szóba, így tanácstalanul ültem a messenger előtt.
Pár éve, a Turista Magazinban olvastam a galgamácsai körkápolnáról. Megfogott a története, pedig akkoriban még nem tapasztaltam meg azt a fajta utazást, ami azóta megadatott nekem.
Éreztem, hogy van különbség köztem, és azok között, akik utaznak, megismernek, felfedeznek. Nem a turistákra gondolok, akik csak felszínesen, külsőségekben utaznak. Azokról az utazókról beszélek, akik nyitottsággal, alázattal közelítenek az ismeretlenhez, és a megismerés vágya hajtja őket. Mint például John Muir, Gerald Durrell, és Simon Reeve.
Szegedet hívják a Tisza-parti Párizsnak, a napfény városának és az Alföld gyöngyszemének is. Alapból sem vagyok oda ezekért a jelzőkért, Szeged esetében pedig kifejezetten üresnek érzem őket. Elcsépelt, közhelyes szavak, amelyek egyáltalán nem tükrözik a város karakterét.
Szombaton korán kukorékolt a kakas, háromnegyed hatkor már az autóban ültünk a kutyákkal, hogy felvegyük Katát és együtt vágjunk neki a tél utolsó túrájának. A Magyar Kaland-sport Egyesület hirdette meg ezt a túrát, és már hetek óta - azóta, hogy a Téli Margitát lenyomtuk - erre vártunk.
Rendhagyó bejegyzéssel indítom az új blogplatformunk életét. Ez most nem túra, nem is városnézés, de még messzire sem kellett mennünk. Viszont arra gondoltam, hogy hasznos lehet, ha megosztom, mert aktív kutyás gazdiknak, amilyen én is vagyok, jól jöhet egy mentőötlet, ha mégsem jutunk ki a szabadba valamiért.
Eseménydús hétvégét tudhatunk magunk mögött, szombaton Szegedre utaztunk (erről majd később), vasárnap pedig az újonnan nyílt Top-pancs Kutya Wellness farsangi kutyazsúrjára voltunk hivatalosak.
Erre a rendezvényre az Instagramon @life.with.my.mister posztjában figyeltem fel, és nagyon jó mókának tűnt. A terv az volt, hogy a kutyákat jelmezben visszük a bulira, Star Wars tematikában: Otis lett volna Yoda, míg Tatyi Leia hercegnő, de nem találtam kutyabarát zöld testfestéket (*Ha erre vonatkozóan van ötleted vagy tapasztalatod, ne tartsd magadban, mert jövőre is lesz Farsang), úgyhogy végül önmagukat adták.Talán jobb is, mert így legalább önfeledten mókázhattak és játszhattak a többi kutyával - akikből, meglepetésemre, rengeteg volt! Szuper dolog, hogy egyre többen jönnek el a kutyás rendezvényekre!
Már a belépéskor többen várakoztak, a játszótéren pedig vagy húsz kutya-gazdi párost láttam. Otis azonnal belevetette magát a játékba, és csak néha bukkant fel, csak azt láttuk, hogy itt-ott felvillan a többiekkel kergetőzve. Tatyinak már több idő kell, hogy barátkozzon, úgyhogy ő mellettem maradt és hatékonyan rágcsálta szét a labdákat, amíg a többi gazdival beszélgettünk.
Csak később esett le, milyen sokat változott már Oti, amióta hozzánk került, és szinte észre sem veszem, annyira természetes, hogy egyik napról a másikra nyílik ki. Insta-barátaink tudják, hogy novemberben még a fűre sem volt hajlandó rálépni, és ha megrezzent egy ág, vagy erősebben fújt a szél, akkor teljesen lefagyott. Az ajtók voltak az abszolút mumus: megtorpant és menekült a nyitott ajtók előtt. És persze tőlünk is tartott: egy hirtelen mozdulat a feje felé, vagy hangosabb szó, és megijedt. Ehhez képest olyan jó érzés volt, hogy ennyi kutya között, ilyen önfeledt játék közben is időről időre bejelentkezett nálunk, és jött a simiért. Amikor pedig indultunk, kérés nélkül, automatikusan jött velünk <3 Tatyitól már megszoktam ezt a szavak néküli kommunikációt, és ezért csak másnap esett le, hogy Otika is kezdi elsajátítani.
Ha nem voltatok még a Top-pancsban, úgy érdemes elképzelni, mint egy játszóházat, ahol akadályok, labdák, labdamedence és egy valódi vízes medence is várja az ebeket - és persze rengeteg játszótárs. Úgy tudom, hogy hétközben kutyanapközit is vállalnak, illetve van kutyakozmetika és fizioterápia is. Tetszik ez a fajta szemlélet, mert nagy segítség a gazdiknak, ha pár órára, vagy akár rendszeresen szükségük van kutyafelügyeletre, és mivel fedett a hely, ezért azoknak is jó lehet, akiknek a szabadtéri kutyasétáltató szolgáltatás valamiért nem opció.
Ez volt az első telem egy meztelen kutya gazdijaként, és tudnotok kell, hogy Otis igazi örökmozgó! Energikus és fáradhatatlan, viszont a hideget nem viseli túl jól, ezért a sétáink, a mozgási lehetőség hidegben limitált... nem egyszer fogalmaztam meg magamban, hogy milyen jó lenne egy meleg, fedett kutyafuttató - és tessék :)
Köszönjük szépen a csodás délutánt a szervezőknek, a ZöldEb Egyesületnek!
Két napra elegendő szendviccsel és kutyapulcsival pattantunk be a buszba szombaton reggel az előre megbeszélt találkozó helyén, hogy csatlakozzunk a TúraBarátokhoz egy bükki hétvégére. Velük voltunk a Rám-szakadékban is, ami felejthetetlen élmény volt! Kissé kómásan nézegettem kifelé a kisbusz ablakán, miközben Tatyi az ölemben durmolt. Velem együtt, ő sem korán kelő típus… Miskolchoz közeledve aztán kezdtem összeszedni a lelkesedésemet – ezen a második kávé csak lendített – és várakozással gondolni az előttünk álló két napra.
Miskolcot elhagyva már világosan látszott, hogy a csodás, szikrázóan havas túra, amelyre szerintem mindannyian számítottunk, amikor egy téli bükki hétvégére jelentkeztünk, csak illúzió marad. Cserébe a havas eső alábbhagyott, mire a Garadna-völgy bejáratához érkeztünk, így viszonylag kellemes, ködös időben indulhattunk útnak Jávorkút felé. Az ösvény mindjárt az elején hamisítatlan bükki kalandpályára vitt minket: a Sebes-patak völgyében, vadregényes, meseszép tájon kellett felkaptatnunk. A patak megfagyott, jégcsapokká formálódott vize, az avar és az itt-ott előbukkanó mohafoltok változatos alakzatokat rejtettek.
Magával ragadott a látvány, és szívesen időztem volna itt, az apró növénykék, gombák és a jégszobrocskák tanulmányozásával, de jobban jártam, hogy az útra is figyeltem, mert az amúgy is meredek emelkedőt jeges, csúszós levelek borították, a haladást pedig kidőlt fatörzsek tették izgalmasabbá. Tatyi hihetetlenül élvezte ezt a felfelé vezető szakaszt, nagyokat ugrált, és minden kiálló tereptárgyra felmászott – szinte incselkedett, hogy kétlábú barátja most bizony alulmarad!
A jégcsapok között el is siklott volna a figyelmem egy különleges képződmény, a cseppkövekkel csipkézett vízesés felett, de szerencsére, a túravezetőnk jóval felkészültebb volt annál, hogy csak hagyjon minket továbbsétálni. Számomra újdonság volt, hogy cseppköveket nem csak barlangokban láthatunk, és bevallom, keresnem is kellett, hol kezdődik a jégcsap, és mi a valódi cseppkőformáció.
Túránk során később is találkoztunk a Bükkre jellemző karsztvíz munkájának nyomaival. A környékre jellemző mészkő ugyanis nem egységes szerkezetű kőzet, ezért változatos alakzatok képződnek benne a víz erodáló hatására. Töbörök, zsombolyok, víznyelők és barlangok tarkítják a Bükk-fennsíkot. Hogy az első kettő között pontosan mi is a különbség, az számomra még egy kissé homályos, de a lényeg, hogy ezeknek a formációknak a kialakulása mind egyazon jelenséghez kötődik. A növényzetből a vízbe jutó széndioxid hatására, valamint a mészkőből kioldódó ásványi anyagok révén a csapadékvíz savassá válik. Ez a savas víz képes lesz oldani a mészkövet, ezzel létrehozva az előbb említett jelenségeket. A barlangok és egyéb alakzatok, illetve a cseppkövek keletkezése sok-sokmillió vízcsepp munkájának eredménye. Az oldott mésszel telített, széndioxidban gazdag víz valamilyen külső körülmény hatására lelassul, nyomása lecsökken, és ilyenkor lerakja a magával szállított mészkövet. Az így – évmilliók alatt – felhalmozódó mészkőből lesznek aztán a cseppkövek.
Ezen a lassú, csendes folyamaton tűnődtem, ami ugyan a szemünk előtt zajlik, mégsem vesszük észre, csak ha már látványos eredménye van…
Az emelkedő tetején búcsút vettünk a völgytől. Elértük a Bükk-fennsíkot, és ezzel magunk mögött hagytuk a térerő nyújtotta komfortot is. Már csak egy hosszabb, bükkösökkel ölelt egyenes volt hátra, hogy elérjük esti szállásunkat, a Jávorkút Panziót. Már közel jártunk, amikor Bálint, a túravezetőnk feldobta, hogy mi lenne, ha megnéznénk a Szirén-barlangot? Volt még időnk, így szívesen vállalkoztunk a kitérőre. Gyorsan viaszt dugtunk a fülünkbe, Bálintot pedig az árbochoz kötöztük, és behatoltunk az ismeretlenbe. Jó húsz métert tettünk meg, amikor a földben kráter-szerű mélyedésre lettünk figyelmesek. Leplezetlen csalódással állapítottuk meg, hogy a nevével ellentétben a Szirén-barlang egyáltalán nem csábító. Szerencsére elidőztünk egy kicsit, és így volt lehetőségünk észrevenni a letörésben megbúvó információs táblát, amely a valódi, látványos és mélyen sötétlő Szirén-barlanghoz vezetett minket. A közel 750 méter hosszúságú barlang cseppkövekben gazdag, de karros formák és kőcsipkék is megfigyelhetők. Számos denevérfajnak ad otthont. Bejárása gyakorlott barlangászoknak, engedéllyel lehetséges.
Megérkezve a panzióba felfrissítettük magunkat egy kis kávéval, teával, vagy épp rántott hússal, majd újabb kalandra indultunk. A közeli magaslat, ahonnan napos időben csodás kilátás esett volna, így is felfedezésre méltó élménynek bizonyult. A lenyugvó nap fénye halványan, sárgásan szivárgott át a ködön, kicsalogatva a zúzmarás táj kristályait. Csodálatos befejezése volt ez az első túranapunknak.
