A tél túrázás szempontjából megosztó műfaj. Van, aki alig várja, hogy a tiszta hóillatban, kipirult arccal kapaszkodjon fel egy fagyos csúcsra – ahonnan aztán vagy kristálytiszta égbolt és semmivel össze nem hasonlítható kilátás lesz a jutalma, vagy tejköd. Aztán vannak, akik a telet a forró tea, egy jó könyv és a kandallótűz triumvirátusában látják megdicsőülni. A medve alkatokról nem is beszélek, akik csak a túlélésre hajtanak.
Az utóbbi időben egyre többen kérdeztetek a Kéktúrával kapcsolatban, és az érdeklődést elnézve, van egy olyan sanda sejtelmem, hogy 2021 a Kéktúra éve lesz.
Nem szívesen kezdem a jelenlegi helyzettel, de mégis úgy érzem, megkerülhetetlen a zeitgeist idecitálása. Méghozzá azért, mert a ködös novemberi reggelek és a bizonytalanság belőlem éppen az elvonulás, a mindentől távol levés vágyát keltette fel. Nem vágytam másra, mint arra, hogy bekuckózzak, olvassak és írjak, főzőcskézzek és lehetőleg egy teremtett lelket se lássak.
Veszprém megyei jogú város, a királynék városa, egyetemi város és a Bakony fővárosa. Sokféle címkét aggattak rá az idők során, melyek – mint a címkék általában – hangzatosak, de az összképből mit sem adnak vissza.
Láttunk itt már hiúznyomot télen, őzeket nyáron. Szombaton a Csarna-völgybe tértünk vissza, méghozzá azzal a nem titkolt szándékkal, hogy fültanúi leszünk a szeptemberi erdő egyik különleges eseményének, a szarvasbőgésnek.
Szarvasfülelő kommandó (Fotó: Bóta Márta)
Régóta tervben volt egy esztergomi kiruccanás, de valahogy mindig csak tologattuk. Tudjátok milyen ez, amikor valami mindig közbejön, valami új ötleted támad... aztán csak telnek a hetek, hónapok, évek.
Olyan régóta húzódott már az egész, hogy féltem, ekkora várakozásra csak csalódás érhet, de akinek a cím után esetleg még kételyei lennének, nem ez történt.
A harmadik, és egyben utolsó nap korán reggel köszöntött ránk. Egyrészt a meleg miatt szerettem volna korán útnak indulni, másrészt vártam már a hazaérkezést.
A kutyás túrázás témájához talán irrelevánsnak tűnhet a minimalista életmódról való írás. Viszont azt gondolom, hogy ez a típusú gondolkodás egyrészt a túrázás területén is egyre nagyobb teret kap (pl. ultralight backpacking, nomád), másrészt összességében megkönnyítheti számunkra, hogy jól érezzük magunkat a természetben, a természettel való együttélést és azt is, hogy a kevesebb fogyasztás által megőrizzük a természeti értékeket.
Természetszerető emberként fontos számomra, hogy a mindennapi életben is tegyek a környezetünk védelméért. Szeretném megosztani veletek a saját példámon keresztül az ezzel kapcsolatos gondolataimat, abban a hiszemben, hogy hasonszőrű természetbarátként talán közelebb tudom hozni ezt a szemléletmódot.
Második nap reggelre kipihentük a fizikai fáradtságot, és újult erővel indultunk útnak Nagybörzsöny felé. Búcsút intettünk a templomnak és a pincesornak, és a Szokolyi-kereszt felé vettük az irányt. Ezt az első magyar (majdnem) olimpiai érmesünk, Szokolyi Alajos emeltette, amikor megtudta, hogy elveheti feleségül szerelmét, Brechtold Charlotte-ot. Hogy miért „majdnem érmes”? Az 1896-os athéni olimpián a 100 méteres síkfutás döntőjében harmadik helyen végez – de akkoriban még nem osztottak bronzérmet.
A másfélmillió lépéses út is az első lépéssel kezdődik…