Szombaton egy furcsa felismerést tettem. Találkoztunk a Szimplában az egyik kedves Instagramos kutya ismerősünkkel, Rudi bácsival, aki 11 éves. És bácsi... hát, mondom, igen, persze, nem fiatal már. Egyébként nagyon cukker az öregúr, de tény, hogy nem mai csirke. Majd konstatáltam, hogy Tatyika 9 éves.

Tessék. És itt jött a felismerés. Akárhogy is nézem, a 9 nincs túl messze a 11-től, és ha Rudi bácsi bácsi, akkor lassan Tatyi néni lesz - de már most?! Még csak épp a minap volt babakutya.

Szóval szombaton hasított belém a felismerés, de azóta motoszkál bennem, nem hagy nyugodni, mintha befészkelte volna magát a tudatalattimba, hogy „márpedig foglalkoznod kell velem, mert nem fogok csak úgy magamtól elmúlni”. Szóval péntek este van, leültem egy bögre forró teával (na jó, borral… ) és most kiírom magamból.

Azt hiszem, a kutyáknál a 9 év olyasmi, mint embereknél a nyugdíjkorhatár. Ha betöltöd, akkor más szemmel néznek rád. Amikor Tatyi 8 éves lett, fel sem merült bennem, hogy ez bármin is változtat, vagy máshogyan kellene kezelnem, esetleg mások máshogyan néznek ránk. Aztán beteg lett, és megmondom őszintén, kilátástalannak tűnt, hogy meggyújtjuk a kilencedik gyertyát is a képzeletbeli tortán, de sikerült. Szeptemberben kilenc éves lett.

Újra beiratkoztunk kutyaiskolába, újra járunk kirándulgatni, előbb rövidebb, majd hosszabb sétákra megyünk, kezdünk visszatérni az életbe, és örülök, hogy már ennyi mindenre képes, de közben sokszor elfárad, láthatóan kevesebbet bír. Vajon csak azért, mert még nem épült fel teljesen, vagy azoknak van igaza, akik szerint "látszik már, hogy öregecske".

Szerdán labdáztunk több másik kutyussal, és észrevettem, hogy nem Tatyi hozta el a labdát, ketten is gyorsabbak voltak. Vajon én emlékszem rosszul, hogy mindig ő volt a leggyorsabb? Vagy ez már az? Ez már az öregedés?

Agilityn megakadtunk a tanulásban, ugyanis Tatyikával sehogy sem tudtam begyakorolni a zónát (egy palló végén meg kell állni a kutyának, úgy, hogy két mellső lába már a földön, míg két hátsó lába még az akadályon van, és ezt később lendületből is biztosan kell hoznia). Szóval nekünk nem ment. Gondoltam, hogy nem Tatyi a hibás, láttam, hogy nem érti, mi is lenne a feladat. Korrepetálásra jelentkeztünk az edzőnknél, teljesen az elejéről kellett kezdenünk. Egy óra megfeszített gyakorlás után végre volt némi sikerélményünk, mire az edzőnk megdicsérte Tatyit: "Látod, Öreglány, megy ez!"

És igen, megy ez nekünk! Ma este is, alig tudtam vele lépést tartani az agility pályán, egyszer majdnem orra is estem, hogy megelőzzem. Öreg? Lehet. De egyelőre még nem állunk be a sorba, nem veszünk magunknak bolyhos mamuszt és nem kezdünk bridzselni. Inkább olyan Mimi Kirk-szerű időskort szeretnék Tatyinak, és minden erőmmel azon leszek, hogy így is legyen.