Szaloncukrok az üzletekben, ünnepi dekoráció az utcákon, sokan már Karácsony-lázban égnek. Pedig kár lenne az őszt csak egyfajta „várjuk, hogy jönnek az ünnepek” kategóriába degradálni, amikor a természet ilyenkor szinte hívogat minket, gyönyörű színekbe öltözött erdők, kísérteties reggeli köd és valami olyan látvány vár minket, amelyet, ha valaki megfestene, gondolkodás nélkül titulálnánk giccsnek. 

Hosszú évek tapasztalata: még sosem maradtam le a Karácsonyról azért, mert az őszi hétvégéket a természetben töltöttük :) Tatyi is kifejezetten szereti az őszi avarban szaglászást, a falevelek kergetését és a hamarosan hólepel alá kerülő illatorgiát, ami az erdőben vár ránk. Ilyenkor se túl meleg nincs, se a hóval és a mínuszokkal nem kell küzdenünk, minden adott egy szuper családi kirándulásra vagy akár egy komolyabb túrához is. A kullancsok elleni védelemről azért ne feledkezettek meg, de egyébként: irány az erdő!

A november elsejei hosszúhétvégén az Őrségbe látogattunk, egy erdei vadászházba költöztünk be pár napra, ami nagyon tetszett Tatyikának, mivel a bekerített udvaron szabadon szaglászhatott, a cserépkályha mellett pedig kedvére melegedhetett – egyszerűen nem értem, hogy nem kapnak a kutyák hőgutát a kályhától 10 centire! :)

Az Őrség egyébként ideális terep kutyás kirándulásokra, nagyon rendezett, ápolt, a turistautak jól jelzettek, az emberek kedvesen, nyitottan fordulnak a kutyásokhoz. A szállásfoglalás talán rejteget némi nehézséget, de magánszállásokon nekünk eddig nem volt gondunk, ha pedig a teljes kutyabarát paradicsomba kívánkoztok, az ország (szerintem) legjobb kutyás szállodájába, az Abbázia Country Clubba foglaljatok. Éttermekben, kocsmákban és kávézókban nem volt rossz tapasztalatunk: nem várnak ugyan kutyatállal és kutyás menüvel, de gond nélkül beengedtek minket. Érdemes egy kis úti tálkát vinnünk magunkkal, hogy bárhol meg tudjuk itatni az ebeket.

Első napunkon Őriszentpéter környékének néprajzi és kulturális nevezetességeinek megismerésével töltöttük: ellátogattunk a veleméri Szentháromság templomba, amely freskómaradványairól és fényjátékáról ismert. A templomot úgy tájolták, hogy a különböző jeles napokon az adott naphoz kötődő szent képére vetődjön a fény -  és mindezt a XIII-XIV. században! Ugyan a környező fák miatt a fényjátékot sajnos már nem élvezhetjük, érdemes ellátogatni a templomba. A kutyusokat a templom előtt hagyva megcsodálhatjuk a freskómaradványokat, majd utána egy erdei sétával kárpótolhatjuk az ebeket.

A szoknyás harangláb Pankaszon azonban már abszolút kutyabarát program. A rendezett kis faluban az Őrség szimbólumává vált harangláb és a mellette található kovácsműhely bepillantást enged a régen élt emberek mindennapjaiba. Érdekesség még, hogy a templomtól különálló fa haranglábak elterjedése a reformációnak köszönhető: a türelmi rendeletig (II. József) protestáns templomok ugyanis csak torony nélkül épülhettek, ráadásul, csak katolikusok építhettek kőből tornyokat. Így úgymond kényszer szülte megoldásként épültek Őrség-szerte ezek a fa haranglábak.

Másnapra gyalogtúrát terveztünk, melynek lényeges eleme a termelői piac meglátogatása volt Őriszentpéteren. A szombat délelőttönként tartott piacon valóban a kézműves, helyi termékekről szól. Személyesen beszélgethetünk a termelőkkel, aszalványokat, tökmagolajat, édességeket, sajtokat kóstolhatunk, bevásárolhatunk valódi őrségi kincsekből az otthoniaknak. A piactól indul egy tanösvény, ahol megismerhetjük a környék állat- és növényvilágát, a templom előtt pedig a kitelepítettek emlékművét tekinthetjük meg. Az 1950-1953 közötti időszakban az Őrség lakosságának több mint 4%-át telepítették ki: teljes családokat szakítottak el az otthonuktól, vették el földjeiket. Erre a tragédiára több őrségi településen is emléktáblák, szobrok emlékeztetnek.

Őriszentpéterről Szalafő felé vettük az irányt (a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra; RP-DDK kék sáv jelzését követve), hogy a szereken végigsétálva az Árpád-kori templomhoz érjünk. A templom és a sírkert megtekintése után a Zala (Szala) völgye felé vettük az irányt, ahol, a ködös-párás novemberi idő ellenére is, vagy talán épp azért, szinte zavartalan erdei nyugalomban túrázhattunk egészen Szalafőig. Az utolsó pár kilométeren már igyekeznünk kellett, nem szerettük volna, ha az erdőben sötétedik ránk. A közel 20 km-es táv után Tatyit nem kellett ringatni, mire a vacsora elkészült, ő már a kályha előtt horkolt :)