Pár éve, a Turista Magazinban olvastam a galgamácsai körkápolnáról. Megfogott a története, pedig akkoriban még nem tapasztaltam meg azt a fajta utazást, ami azóta megadatott nekem.

Travel is a state of mind - avagy, az utazás szemléletmód kérdése

Éreztem, hogy van különbség köztem, és azok között, akik utaznak, megismernek, felfedeznek. Nem a turistákra gondolok, akik csak felszínesen, külsőségekben utaznak. Azokról az utazókról beszélek, akik nyitottsággal, alázattal közelítenek az ismeretlenhez, és a megismerés vágya hajtja őket. Mint például John Muir, Gerald Durrell, és Simon Reeve.

A számomra „valódi”-ként aposztrofált utazáshoz nem kell messzire menni, nem kell drága felszerelés, csak Te és az elhatározás, hogy átadod magad az utazásnak, bármi is történjen. Az, hogy nem akarod kontrollálni, uralni a dolgokat, csak megfigyelni, megismerni, hagyni, hogy hassanak rád az élmények. Vannak, akiknek ez ösztönös, nálam idővel és elhatározással jött a gyakorlat, és sokszor még most is előjön belőlem az irányítás vágya. Minél többet megyek, annál gördülékenyebb. Annál magabiztosabb vagyok, hogy ez a helyzet is jól fog elsülni. Annál nyugodtabb vagyok a lassúságban. Nem a következő látnivalót, élményt várom, hanem az adott pillanatban találom meg magam. Tudom, hogy odaérek – előbb-utóbb. És az sem biztos, hogy ahová tartok, ott érkezem meg.

Az utóbbi időszakban elég sok mindent félre kellett tennem, mint mindenki másnak is, és a tervezett túráim helyett egy sokkal kisebb földrajzi térben kell léteznem. És persze keresem azokat a helyeket, ahol egy kicsit természetjáró lehetek, ahol megtalálhatom azt az élményt, amit a hátizsákos túrázásban annyira szeretek. A természetjárás számomra elvonulás. Nem rajongok a zsúfolt, autóval is megközelíthető turistacélpontokért. Sajnos, a környékünkön nincs túl sok zöldterület, és az utóbbi hetekben az a kevés is hihetetlenül zsúfolttá vált.

Hív a természet!

Ezért gondoltam, hogy egy péntek délután a körkápolna felé kellene vennünk az irányt Kata és a két eb társaságában. Még jó, hogy csomagoltam kaját... 

Az első alkalommal, idestova hat éve, busszal érkeztem Galgamácsára, és a végállomástól elég egyértelműen vezetett az utam a kápolna felé. Most kocsival mentünk, és mivel nem emlékeztem, honnan indultam annak idején, a Coop parkolójában álltunk meg, onnan indultunk el az érzésem szerint jó irányba. A jelzések sajnos egyáltalán nem voltak segítségemre, ezért pár percnyi tévelygés után úgy döntöttünk, hogy megkérdezünk valakit.

Maszkban, két méterről szólítottuk meg az unokáit sétáltató urat, aki nagyon kedvesen elmagyarázta, merre kell mennünk – ha mindenképpen gyalog mennénk, mert hogy autóval is lehet… Mondtuk, hogy éppenséggel pont a gyaloglás végett vagyunk itt, nem bánjuk a pár kilométeres távot. A vasútállomás mellett keltünk át a síneken, majd az útmutatás szerint átvágtunk a réten, hogy a kis hídon átkeljünk a Galgán, és onnan már „toronyiránt” felsétáljunk a dombon a kápolnához.

A főúthoz érve megláttam a szántóföldeken keresztülvezető ösvényt, és beugrott, hogy erre mentem fel, a domboldalban, végig az földek mentén, úgyhogy magabiztosan folytattuk az utat. Olyan húsz perc múlva egyszer csak vége lett az útnak, és egy fákkal szegélyezett kis csermelyhez értünk, amelynek a másik oldalán egy földút vezetett a kívánt irányba. Nem tűnt leküzdhetetlen akadálynak, szépen aláereszkedtünk a meredek parton, és jutalmul egy vadregényes, mocsári gólyahírekkel tarkított kis mederben találtuk magunkat.

Alaposan kiélveztük a látványt, majd felkapaszkodtunk az útra. Elég jól tudtunk haladni egy jó darabig. Gyönyörködtünk az ibolyákban, a virágzó bokrokban és még egy tavaszi héricset is lencsevégre tudtam kapni.

Távol a járt utaktól

Nagyjából jó irányba tartottunk, és hamarosan, egy szántóföldre kiérve meg is pillantottuk a kápolnát a domboldalon.

Elég magasra értünk, hogy elénk táruljon a Galga völgye, az elnyújtózó szántóföldekkel és az éppen lenyugodni készülő nap fényében aranyló templomtornyokkal. Már ezért a látványért megérte elindulni – a látkép vetekszik a legszebb dombvidéki panorámákkal. Mikor visszafelé ismét összefutottunk a nagypapával, akitől útbaigazítást kértünk, mondtam is neki, hogy ezt mindenkinek látnia kellene. Erre ő azt mondta, hogy ha sokan jönnének, akkor már nem lenne ilyen… és talán igaza van.

Követtük a szántóföldek mentén az utakat, párszor még át kellett kelnünk patakokon – ami az első túrámról egyáltalán nem rémlett, de jól éreztük magunkat és jól esett ez a kis plusz kaland, úgyhogy nem gondoltam, hogy rossz helyen járunk. Egészen addig, amíg el nem értük a területet – és egyúttal a kerítést, ahol a kápolna áll. Előttünk és jobb kéz felé kerítés állta az utunkat, balra pedig magas bozótos. A kápolna már csak úgy kétszáz méterre volt tőlünk, és a kerítés mellett a bozótosban egy keskeny ösvény vezetett.

Itt már nem akartunk visszafordulni. Elindultunk befelé a bokrok között. Először egész jól lehetett haladni, látszott egy kitaposott ösvény, ami nagyjából a jó irányba vitt… aztán elharapódzott a helyzet, és annyira sűrűvé vált az aljnövényzet, hogy Tatyi nyomában kúszva, mászva, görnyedve tudtunk csak haladni. 

Valószínűleg az őzek által használt csapásokon jártunk, és sziszifuszi tempóban tudtunk csak előrenyomulni. Nem láttam az eget, nem láttam a tájat, csak remélni tudtam, hogy jó az irány. Több mint 20 percbe telt megtennünk száz métert. Tudtam, hogy a kápolna csak egy karnyújtásnyira van, mégis leküzdhetetlennek érződött a távolság, de nem akartam visszafordulni. Később, már hazafelé bevallottuk egymásnak Katával, hogy volt egy pont, amikor mindketten arra gondoltunk, hogy ránk fog sötétedni és hogyan kell majd segítséget hívnunk, hogy kijussunk innen. Elég az hozzá, hogy ezt az utolsó kétszáz métert közel 50 perc alatt tudtuk megtenni, kúszva-mászva, és az utolsó métereken a kerítésen felmászva kerültük ki a tüskés bokrokat, indákat.

Mire a kápolna kapujához értünk, a nap már közel járt a látóhatárhoz. Vöröses, aranyló fényben tündökölt a táj, a kápolna fehér falait rózsaszínre festette a naplemente. Csodás látvány volt! Mind karcolás, minden izzadságcsepp megérte… éppen a késlekedés, a lassú tempónk miatt értünk oda pont akkor, hogy éppen ez a tündöklő látvány várjon minket.

A félelmeink, a bizonytalanság és a bozótosban töltendő éjszaka képe szertefoszlott. Minden rendben volt. Kipihentük magunkat, majd elvágtáztunk a naplementében – most már a kiépített úton.

A Körkápolnáról

A galgamácsai erdei kápolnát Negyela Zsolt építtette. Egy őrségi zarándoklaton kapta a sugalmazást, hogy kápolnát építsen. Talán akkor és ott ő is jelen volt egy pillanatban, ami aztán arra az útra vitte, ahová meg kellett érkeznie. Amikor először jártam a kápolnánál, éreztem, hogy én is megérkezem. A kör forma, a kilátás a Galga völgyére és az a fajta üdvözlő hangulat, ami ott fogadja az embert, nem véletlenszerű, hanem nagyon is tervezett, eltervezett. Szerintem a körkápolna igenis céllal van ott, ahol, hogy közelebb hozza az embereket magukhoz és a teremtett világ részeként érezzék magukat. Mindenkinek más az útja. Lehet, hogy ha elmész oda, neked más élményben lesz részed, de biztos, hogy minden lépéssel közelebb kerülsz magadhoz.

A kápolnát 2017. június 24-én szentelték fel. A Galgamácsáról induló zöld jelzésen nagyjából fél óra alatt érheted el a kápolnát, a Természetjáró applikációban és a Google Maps-en Galgamácsa Kápolna néven találod meg. A kápolna ajtaja nyitva van, bent találsz ásványvizet, poharakat, ha megszomjaztál volna az úton; az udvaron nyilvános WC-t helyeztek el. Az építtetők szándéka szerint a kápolna célja, hogy „segítsen a Teremtőhöz való visszatérésben, az erdő csendjében Isten szavát is könnyebb meghallani.”