Szombaton korán kukorékolt a kakas, háromnegyed hatkor már az autóban ültünk a kutyákkal, hogy felvegyük Katát és együtt vágjunk neki a tél utolsó túrájának. A Magyar Kaland-sport Egyesület hirdette meg ezt a túrát, és már hetek óta - azóta, hogy a Téli Margitát lenyomtuk - erre vártunk.
Igazán közel áll a szívemhez a Balaton-felvidék. Akkor estünk szerelembe*, amikor három évvel ezelőtt Anyukámmal és Tatyival backpackingeltünk itt pár napot. Ez volt az egyik első többnapos túránk - sőt, lehet, hogy a legelső - és bár a szervezés és a távolságok megbecsülése hagyott némi kívánnivalót maga után, olyan szabadság- és végtelelnség-élményt éltem át, amit eddig csak a túrázástól kaptam. Itt tapasztaltam meg először azt, ahogy lelassul az idő, hogy az apró dogok jelentőséget kapnak. Az igazi éhséget és az igazi fáradtságot. Azt, hogy akkor és azt teszem, amit szeretnék.
Szóval egyfajta sorsfordító élmény köt ide, azon felül, hogy a táj vitathatatlanul az ország egyik legszebbje. Az *érzés egyébként kölcsönös lehet, mert a Balaton-felvidék a rajongásomért cserébe mindig csodálatos élményeket ad :)
Szombaton sem volt ez másképp. Gyulakeszin találkoztunk, a Csobánc lábánál fekvő parkolóban, és túravezetőink irányításával nemsokára már felfelé kaptattunk a várhoz. Csobánc vára a XIII. században épült, majd Kinizsi Pál parancsára erődítménnyé építették át. A török időkben fontos végvárrá vált, 1550-ben Gyulaffy László - helyi földesúr és bajvívó bajnok - lett a kapitánya. A törökök és a labancok sem tudták elfoglalni, így, ahogy már lenni szokott a magyar várakkal, a Rákóczi szabadságharc után elpusztították. Lentről, a parkolóból már kirajzolódnak az egykori vár maradványai a szirten, de elsősorban nem ezekért érdemes vállalni a kaptatót!
Felfelé haladva egyszercsak feltűnik a Balaton víztükre, amely reggel, a borongós időben is megérinti a lelket. Kis idő múlva a tanúhegyek ismerős körvonalait láthatjuk meg: Badacsony, Szigliget, Szent György-hegy, távolabb a Somló és a Sümegi vár is felbukkan, mögötte, sötétkék árnyékként az Alpok, a Schneeberg havas teknősbékájával a tetjén. Mindig olyan öröm önt el, ha felismerem... tudjátok, mint amikor csak egyetlen fajta gombát ismersz fel, és meglátod az erdőben :)
A csodás kilátásnak megvolt az ára: a Csobánc tetején már olyan erős volt a szél, hogy Tatyi és Otis csak nehezen vágtak jó fejet egy várfalas képhez. Szerencsére a lefelé út következő szakasza erdőben vitt. Körülöttünk mindenhol tetten érhető volt a tavasz: rügyeztek a fák, sőt, a mandulafák rózsaszín virágba borultak. Azon viccelődtünk Katával, hogy most bezzeg mennyi rügyet fotózhatnánk! Három héttel ezelőtt nagyjából húsz percen keresztül próbáltuk ugyanis lencsevégre kapni az első kis zöld hajtást, amit a Margitán láttunk, de a nagy szélben nem sikerült. Most bezzeg már nem érdekeltek a rügyek... Hiába, ebből is látszik, hogy ahhoz, hogy felkeltsd az érdeklődést az elsőnek kell lenned. Még a rügyeknél is.
Jó érzés hétről-hétre látni, megtapasztalni a természet változását. Ahogyan a télből tavasz lesz, és a rügyekből virágok. A fények, az illatok, a madarak dala, folyamatosan változik. Hálás vagyok a sorsnak, hogy egyre több időt tölthetek a szabadban és szemlélhetem a természetet. Azt vettem észre, hogy a borongós, esős napokat, vagy a szeles időt, a hideget is sokkal könnyebben viselem el... nagy közhely, de valahogy összhangba kerültem a természettel. El sem tudom képzelni, hogyan élhettem úgy, hogy ez kimaradt.
Olyan jó másfél órája mehettünk, amikor kiértünk a síkvidékre. Sziklák és dombok fogadtak minket, és a nap is kisütött. Itt sétáltunk tovább, amíg egy kis patakon átkelve egy meseszép, napsütötte tisztásra értünk. Ennél szebb helyet nem is választhattak volna nekünk az ebédhez. Nagyon élveztük a napsütést, automatikusan úgy helyezkedett el mindenki, mintha színházban lennénk, ahol a színpadon a Nap játssza a főszerepet. Jól esett a szendvics és a pihenés, feltöltődve indultunk tovább az egykori konkurens erősség, a Hegyesdi vár romjai felé.
Kövesd kalandjainkat! Instagramon vagy Facebookon!
Csobánchoz hasonlóan Hegyesd vára is a XIII. század környékén készült el, de ezt sikerült a törököknek elfoglalni. A két vár és várurai között állandó volt a csatározás, ami abban csúcsosodott ki, hogy az előbb említett félelmetes Gyulaffy László "kopjájával leterítette" az őt párbajra kihívó török Pajazit (Bayazid) vajdát. Mijre a lépcsőkön elértük a Hegyesd tetejét eléggé kimerültem, ezért a többiekkel ellentétben a csúcsra és a romokhoz nem kapaszkodtam fel a sziklás, meredek szakaszon. Ritkán mondok nemet a kihívásokra, de most kifejezetten jól esett, hogy felmértem a korlátaimat és beértem az egyébként innen is szép kilátással.
Az út lefelé sem volt semmi, a meredek hegyoldalon libasorban haladtunk, de tudtam, hogy innen már sík terep következik. Tatyika is elfáradt az eddigi 15 kilométeren, és felkéredzkedett a hátizsákba, úgyhogy innentől kezdve serpa módban haladtam tovább a tomboló szélben.
Diszelre érve már jelentősen lemaradtunk a csoport éllovasaitól, de nem rohantunk sehová. Megnéztük a műemlék kúriát, az Első Magyar Látványtár épületét és a templomot, illetve a régi hidat. Elhatároztuk, hogy ha már itt vagyunk, és még világos van, akkor a Balatonhoz muszáj elmennünk! Ezért a kocsmánál elbúcsúztunk a csapattól, és egyedül vágtunk neki a hátralévő pár kilométernek, hogy Szigligeten, a kikötőben búcsúztassuk ezt a csodás napot.
Erre a táblára a visszaúton bukkantunk :) Ha tudod, mi a sztori mögötte, ne tartsd magadban!
