A minap egy ismerősöm kérdezte, hogy nem túl nagy fáradság-e nekünk, hogy a napjainkat ahhoz kell igazítani, hogy Tatyinak mikor kell bevennie a gyógyszereit. Tatyinak ugye, ahogyan azt sokan tudjátok, autoimmun betegsége van (ez egy hosszú sztori, írtam róla többször a blogon is: itt és itt), és emiatt naponta kétszer adott időpontban gyógyszert kell kapnia. Ez reggel és este 8 óra, +/- 1 óra, a napirendünktől függően.
El tudjátok képzelni, hogy ez azzal jár, hogy a programjainkat úgy szervezzük, hogy Tatyi és a gyógyszere is velünk legyen ezekben az időpontokban, vagy, ha ez nem megoldható, akkor úgy szervezzük a programot, hogy a gyógyszerbevétel után kezdődjön, vagy előtte legyen vége. Nyilván, ha minden kötél szakad, megkérhetünk valakit, hogy vigyázzon rá és adja be a gyógyszereit, bár eddig erre nem került sor.
Igazság szerint, most vettem észre, ahogy megfogalmaztam és leírtam ezeket, hogy tényleg, azért kell némi szervezés :) ez eddig fel sem tűnt nekem... de majd megkérdezem a férjemet is, hogy Ő mennyire éli meg ezt kötöttségként.
Úgy gondolom, természetesnek fogadtuk el, hogy most ez van, és nem rágódtunk rajta, csak tettük a dolgunkat. Másrészről, ez egy folyamat volt, amely egy nagyon súlyos betegséggel kezdődött: annak érdekében, hogy Tatyi meggyógyuljon, hónapokon keresztül ténylegesen minden programunkat, minden napunkat annak rendeltük alá, hogy ő a megfelelő kezelésben részesülhessen. Ehhez viszonyítva a napi 2 gyógyszer igazán nem nagy dolog.
Szóval, visszatérve a kiindulási kérdésre: hogy nem túl nagy fáradság-e ez? Azt kell mondjam, hogy nyilván nem, hiszen Tatyi a családunk tagja, és ha most éppen neki van szüksége több támogatásra, akkor erre ő is "jogosult". Ha éppen úgy alakul, hogy mindketten sokat dolgozunk, és nincs annyi időnk sétálni vagy kirándulni, akkor a mi érdekeink kerülnek előtérbe, neki kell alkalmazkodnia. Ez teljesen természetes elvárás egy kutyától, ugye? Fordított esetben, - ha már nekem kell alkalmazkodnom a kutyámhoz - nem ennyire egyértelmű?
