Nem szívesen kezdem a jelenlegi helyzettel, de mégis úgy érzem, megkerülhetetlen a zeitgeist idecitálása. Méghozzá azért, mert a ködös novemberi reggelek és a bizonytalanság belőlem éppen az elvonulás, a mindentől távol levés vágyát keltette fel. Nem vágytam másra, mint arra, hogy bekuckózzak, olvassak és írjak, főzőcskézzek és lehetőleg egy teremtett lelket se lássak.
A Kisház minden szempontból teljesítette a vágyaimat, sőt! Egy cicafarknyival túl is szárnyalta. Filemon, a cicamica, örömmel fogadott minket és szívesen osztotta meg velünk a birtokát erre a pár napra.
A Kisház humán gazdája, Enikő szerint is különleges atmoszférája van a helynek. Mindenkinek azt nyújtja, amire éppen szüksége van. Kicsit olyan, mint a Szükség Szobája a Harry Potterben: ha magányra vágysz: körülölel, ha dolgozni szeretnél: inspirál.
További képek a Kisházról itt :)
Enikő egy hosszú kapcsolat végén, kutyasétáltatás közben bukkant rá a Kisházra, és rögtön tudta, hogy nem kell tovább keresnie. Kutyájával együtt otthonra talált itt, a házban megnyugvásra, békére lelt. Amikor készen állt rá, akkor pedig jöttek az új ismeretségek, tapasztalatok. Megismerte a szomszédokat, mesterembereket és kutyásokat a környéken. A Kisházban új dolgokat tanult meg, és komoly gyakorlati készségeket sajátított el: ha kellett, fát hasogatott, kerti munkákkal foglalkozott. A lépcső alatti fiókos szekrény, vagy a sminkdoboznak álcázott szerszámosláda erről a korszakról mesél.
Ahogy a sárkányhajó-éremgyűjtemény is. A „legcsillogóbb” darabok az olaszországi Velencében rendezett világbajnokságon szerzett arany és ezüst.
De minden tárgy mesél…
Amikor megérkezem valakinek az otthonába, általában rövid időn belül azon kapom magam, hogy a könyvespolcot vizslatom. A könyvek, olvasmányok alapján hamar képet kaphatok a házigazdáról, anélkül, hogy egy szót is váltanánk. Akinél Gerald Durrell uralja a polcot, helyet kap David Attenborough és a Brehm, de megfér Kafka, Rushdie és Agatha Christie is, azzal bizonyára kellemes estéket tudnánk átbeszélgetni egy pohár bor mellett.
Enikő könyvespolca akár az enyém is lehetne, és ettől azonnal otthon éreztem magam a minden szempontból kényelmes és eldugott Kisházban, a kutyákkal együtt. Végre egy hely, távol az otthonomtól, ahol a kutyák is otthon érezhetik magukat, felmehetnek a kanapéra, kuckózhatnak a kályha előtt a patchwork takarókkal borított fotelben, és ha úgy tartja kedvük, szabadon szaladgálhatnak a kertben.
Ez utóbbira nem nagyon volt nyitottság a részükről, inkább élvezték a békés nyugalmat, ahogy mi is.
Érkezésünk előtt Enikő ellátott minket a legjobb kutyasétáltató helyek és a környék látnivalóinak listájával, mi ezek közül a Pákozdi-ingóköveket és hazafelé a Bence-hegyi kilátót fedeztük fel – nyugisra vettük a figurát, csak semmi rohanás. Délután ötre már otthon voltunk, és átadtuk magunkat a könyveinknek, miközben a kályhában pattogott a tűz, a kutyák pedig a lábunknál gömbölyödtek össze.
A Pákozdi-ingókövek
A lassulás jegyében kellemes kirándulásnak ígérkezett a Gárdonytól nem messze található Pákozd és az ingókövek. Bár hazánkban mindössze két helyen csodálhatunk meg felszíni gránitalakzatokat (itt, és a Keleti-Mecsekben), nem ez volt a fő vonzerő. Egy kellemes sétára vágytunk, kellő mennyiségű látnivalóval és friss levegővel.
A Pákozdi-ingókövek remek választásnak bizonyult. A legeltetett, cserjékkel tarkított fennsíkon a kutyák is és mi is megtaláltuk a számításunkat. Ők remekül érezték magukat a birkák nyomainak kutatása közben, mi pedig a szemünket legeltettük a szögletes és kicsit lapos, gömbölyded és ovális formájú köveken.
Szuper kis túra ez, tényleg el lehet merülni benne. Aminek külön örültem, hogy Tatyi is jól bírta, úgy látszik, kezd visszatérni az ereje. Otis pedig már nem fél semmitől: mit neki sziklák, faágak! Ő volt az első, aki mindenre felmászott, mindent felfedezett.
Olyannyira nem volt tudatosság bennünk, hogy csak bóklásztunk, és már megelégedetten sétáltunk visszafelé, amikor a Pandúr-kőbe botlottunk, ami tulajdonképpen a legnagyobb, leglátványosabb sziklakompozíció.
(Ha ennél tervezettebb túrára vágytok, a Természetjáró alkalmazásban találtok egy remek, kb. 7 km-es útvonalat, A Pákozdi-ingókövek nyomában címmel, így biztosan nem hagytok ki egyetlen alakzatot sem :))
Hazafelé még megnéztük az 1848-49-es forradalom és szabadságharc győztes csatájának emlékművét. Ez volt az az ominózus ütközet, amely után futott Jellasics, a gyáva:
„Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,
Seregének seregünk nyomába’,
Megrémülve fut a magyar hadtól;
Magyar hadban egy vén zászlótartó.…
Ép azért ment, mert semmivel sem bír;
Küzd a gazdag, de nem a hazáért,
Védi az a maga gazdaságát...
Csak a szegény szereti hazáját.Édesapám, én voltam tenéked
Ekkoráig a te büszkeséged;
Fordult a sor, megfordult végképen,
Te vagy mostan az én büszkeségem.”/Petőfi Sándor: A vén zászlótartó/
Az emlékműtől nem messze áll a Miskahuszár szobor, amelyet már olyan sokszor láttam az autópályáról, hogy mindenképpen közelről is meg akartam nézni, mekkora. Hát, nem kicsi. A világ legnagyobb huszár szobra, amely egyébként magánkezdeményezésre épült.
A Bence-hegyi kilátó
Másnap búcsút kellett intenünk a Kisháznak, de rám egyáltalán nem jellemző módon, egy tartalmas túra helyett inkább egész délelőtt csak pihentünk, zenét hallgattunk, olvasgattunk. Hazafelé azért még megmásztuk a Bence-hegyi kilátót, amelyet szintén az autópályáról néztem ki.
Az olimpiai fáklyára emlékeztető, csigalépcsős betonkolosszus tetejéről még tejködben is pazar volt a kilátás.
Nem csak a futurisztikus forma miatt éreztem magam egy kicsit Japánban, hanem azért is, mert mindenkin maszk volt. A járványügyi szabályokat szerencsére mindenki komolyan vette, már fel sem tűnt, csak a fent készített szelfin mutat egy kicsit viccesen... de ebből csak annyi a tanulság, hogy vennem kell pár szebb maszkot ilyen esetekre.
