Harmadik nap: Nagybörzsöny – Szob; 21,61 km
A harmadik, és egyben utolsó nap korán reggel köszöntött ránk. Egyrészt a meleg miatt szerettem volna korán útnak indulni, másrészt vártam már a hazaérkezést.
Első nap: Első nap: Diósjenő – Bernecebaráti; 23,26 km
Második nap: Második nap: Bernecebaráti – Nagybörzsöny; 21,15 km
Elhagyjuk Nagybörzsönyt
Kipihenten és kiváló egészségi állapotban indultunk útnak. Ez a szakasz kilométerben ugyan nem a leghosszabb, a szintemelkedések és a kaptatók tekintetében azonban kihívásokkal telinek ígérkezett. Az eddigi két napban Tatyi nagyon jól bírta a menetet, és reggelente lelkesen csóválta a farkát az újabb kalandok reményében, de nem tudhattam, hogy az emelkedőket hogy viseli majd – általában ez a gyenge pontja.
Nagybörzsönyből kifelé szinte minden látnivalót érint a kék sáv jelzés, csak az Árpád-kori templomhoz kell egy kis kitérőt tenni. (A túra második napjáról szóló bejegyzésben részletesebben írtam ezekről.) A Bányászmúzeum, a német bányászok által épített templom és a falu házai hamar eltűntek, csak a patak csörgedezett mellettünk kitartóan. A túra ezen része tájékozódási szempontból tartogatott kihívást. Bár a leírás tényleg hihetetlenül részletes, nyáron a dús növényzet miatt a jelzések néhol elbújnak a levelek mögött, és emiatt résen kell lenni. Illetve a Farkas-patak völgyében rengeteg a kidőlt fa, amik néhol eltorlaszolják az ösvényt, kerülőket kell tenni a meredek partoldalon.
Volt egy olyan rész is, ahol konkrétan nem volt ösvény, és jelzést sem láttam. A patakon való átkelést követően balra kell indulni, és bemenni a dzsindzsásba, hogy ott jobbra és felfelé haladva pár métert megpillanthassuk a jelzést. Magamtól biztosan kavargok ott egy pár percet, de szerencsére egy terepfutó jött szembe és útbaigazított.
Ezt leszámítva simán elértünk a Koppány-nyereghez, pecsételtünk, majd dél felé indultunk, a Széles-hegy felé. Erre a napra nem terveztem különösebb napirendet, már teljesen el tudtam engedni az irányítást. A tájékozódás mellett volt időm töprengeni az élet dolgain.
"Miért is vágtam ebbe bele?"
A sokadik emelkedőn átjutva egy egészen meredek, köves oldalhoz értem. Tudtam, hogy már közel lehet a Széles-hegy, és láttam az emelkedő végét is. De már elég fáradt voltam, a lábam is fájt, a vállam is sajgott… Az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne, ha ezt most nem kellene megmásznom, csak felkerülnék a tetejére, mondjuk varázslattal, vagy isteni csoda folytán. Hogy milyen jó lenne, ha nem kellene fárasztó, apró lépésekkel, levegőért kapkodva mászni.
Aztán eszembe jutott, hogy én akartam ide jönni, ez az egész nem kötelező. Ennyi erővel azt is kívánhatnám, hogy már Szobon legyek az utolsó pecsételőhelyen, nem? Vagy csak kívánhattam volna egy teli pecsételőfüzetet…
Inkább azt kértem Istentől, hogy adjon egy kis lendületet és jókedvet ehhez a nehéz szakaszhoz, és egyúttal megköszöntem, hogy Tatyi jól bírja, és nem kell a hátamon vinnem. Erre a gondolatra mindjárt jobb kedvem lett, és a hátizsákot is könnyebbnek éreztem.
Megérte átlendülnöm a holtponton, mert a Széles-hegy tetejéről igazán szép kilátásban gyönyörködhettem, a kutyák pedig, mintha éreznék, hogy milyen jelentőségteljes pillanat ez, olyan örömjátékba kezdtek, mintha nem éppen ugyanazokon a meredek emelkedőkön küzdöttek volna ők is, mint én. Lepillantottam a völgybe, Márianosztra felé. Tudtam, hogy már közel a cél, onnan már megpillanthatom majd Szobot és a Dunát. Ráadásul innen már csak lejteni fog az út.
A Piribék-tisztásig egy erdészeti földúton kanyarogtunk, begyűjtöttük a pecsétet és egyúttal meg is ebédeltünk a puha fűtakarón, egy fa árnyékában. A tisztást erdei úton hagytuk el, és az innen következő szakasz remek lehetőséget kínált az ebéd utáni elmélkedésre az élet értelmén.
„Az élet értelme
Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.
Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.
Hát akkor mi?
Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”
Mivel az én gondolataim állandóan kalandoztak, meg persze a jelzésekre is figyelnem kellett, még nem jöttem túl nagy igazságok nyomára – talán csak arra, hogy többet kellene Örkénytől olvasnom.
Célegyenesben
Közben kiértünk az erdőből, és egy szép, sík réten folytattuk a gyaloglást, az egykori vasúti hídon átkelve pedig elérjük a főutat. Ez az egyetlen olyan szakasz, ahol nagyforgalmú úton kell haladni, de szerencsére nem sokat. Kb. 200 méter után az út túloldalán már be is vetjük magunkat az erdőbe. Egyébként itt halad a Szob – Márianosztra kisvasút, amit én nem vettem észre, és akciófilmbe illő jelenettel kellett elugranom előle, miközbe Otis-t is magammal rántottam. Elég ciki lett volna a az utolsó három kilométer előtt kisvonat-gázolás áldozatává válni.
Ebből az utolsó szakaszból nagyjából egy kilométer egy akácosban haladt, olyan szintű lapályban, hogy lábszárig belemerültem, Tatyi pedig úgy nézett ki, mint egy vaddisznó, aki farsangra erdei démonnak öltözött. Otis, fogalmam sincs, hogyan, de természetesen megúszta, és csillogó kopasz valójában tündökölt, míg mi lányok próbáltuk visszanyerni a méltóságunkat. az erdőből egy rétre értünk, innen már ismerős volt a terep: tavaly augusztusban ugyanezen az úton jöttünk, csak épp az ellenkező irányba. Akkor is tikkasztó volt a hőség, és most is. Akkor is várakozással voltam tele és most is. Szedtem a lábam, és a kutyák is. Már közel volt a cél.
Már vártam, mikor bukkan fel az út szélén a felújított Sukola-kereszt, amelynek tövében tavaly pihentünk, és ahol most az utolsó előtti pecsétet kellett begyűjteni. De csak nem láttam… egészen addig, amíg vonalba nem értem, és megláttam az összetört gránitkeresztet, a feszülettel a földre zuhanva… Valaki nem keveset fáradozott, hogy tönkretegye, szétzúzza a nemrég felújított emlékkeresztet, ami előzőleg - a múlt rendszerben – szintén rongálás áldozatává vált.
A pusztítás és az emberi gonoszság ennyire szemmel látható példája elvett egy kicsit a jókedvemből, de erőt vettem magamon, és megpróbáltam egy kicsit megmosakodni, rendbe hozni magamat és Tatyit, mielőtt Szobra érünk.
Mit mondhatnék az utolsó méterekről, az utolsó pecsét megszerzéséről? Nagyon boldog, és egyben nagyon fáradt voltam, voltunk mindhárman. Szob bájos templomában megköszöntem az utat, hogy sikerült, és biztonságban megérkeztünk. Friss teljesítőként pedig megittam egymás után két kávét is a tér melletti pizzéria teraszán.
A férjem virággal várt, majd mindenkit besegített az autóba, ahol a hazaúton el is aludtunk.
