Veszprém – Két világ találkozása és a medveállatkák csodálatos élete

2020. október 06. 15:50 - Tatyiandme

Veszprém megyei jogú város, a királynék városa, egyetemi város és a Bakony fővárosa. Sokféle címkét aggattak rá az idők során, melyek – mint a címkék általában – hangzatosak, de az összképből mit sem adnak vissza.

Kemény Géza (1937-2001) veszprémi tanár, költő; jóval közelebb jutott a veszprémi hangulat leírásához:

„István, Gizella ősi vártán,
mögöttük völgyhíd: kőszivárvány.
Bakony szeléből - álmodni se mernéd -
arany harangszó hímez, misekelmét.
Itt a domb a völgybe, völgy a dombra,
kis utcák szöknek kővadonba.
Tágas terek sikátorok felett,
földszintbe fúl hegymászó emelet.
Fűzsuttogás a locska Séden.” /Kemény Géza: Veszprémi anziksz/

Veszprém öt dombra épült, alaprajza ezért meglehetősen bonyolult. A szabályos mértani formákat preferáló látogató, mint amilyen én is vagyok, könnyen zavarba jöhet attól, hogy a kis utcák nem csak jobbra-balra, hanem fel-le is kanyarognak. A szemnek valamelyes megnyugvást ad a szögletes szocreál belváros, ahol hatalmas terek és párhuzamosok jellemzik a városképet.

Itt még Hercule Poirot is megelégedne egy kicsit. Bár túratársam részéről némi vonakodást észleltem, mégis itt kezdtük a városnézést. Anyu azért ódzkodott ettől, mert sokakkal együtt ő semmi szépet nem talál a szocialista építészetben. Olyan ez, mint a gombafrizura. Ha neked is volt, akkor még a gondolatától is irtózol. Aztán eltelik húsz év, az újabb generáció már előítéletek nélkül, pusztán a forma miatt viseli örömmel.

Veszprém szocreál belvárosa a maga nemében páratlan. Kevés olyan hazai város van, ahol a szocialista várostervezési elképzeléseket ilyen arányban megvalósították. A régi piactér helyére szinte teljesen egységes stílusban építették meg az „új belvárost”. Akkoriban nagyon modernnek számítottak a többemeletes épületek, az acélszerkezetek és az üvegfelületek. Mint minden, a maga idejében radikális stílusnak, nyilván a szocreál modernnek is voltak hódolói és ellenzői. Érdekes azonban, hogy míg a hasonlóan megosztó Bauhaus mára elfogadottá, sőt, különlegessé vált, a szocreál esztétika valahogy nem találja az utat a szívekhez.

A belváros az elmúlt években jelentős faceliften esett át. Nyoma sincs a tervgazdálkodás komorságának, a mai látogató egy élhető és élettel teli, teraszos kávézókkal tarkíott téren jár.

Innen, egy kis közön átlépve, magunk mögött hagytuk a MÁVAUT és a Veszprém Szálloda egykori fényét, és a Vár utcán felfelé indulva az óvárosban találtuk magunkat.

Két perc alatt kétszáz évet repültünk vissza az időben. De ennél hosszabb utat is megért volna: Veszprém óvárosa felettébb hangulatos. Macskaköves utcák, szép homlokzatok és kedves kávézók, virágok.

Szinte minden épületen emléktábla. Érdemes elidőzni és szemügyre venni a felújított homlokzatokat, bepillantani a templomokba, udvarokba. Minden lépcső, minden kapu kincsekhez vezet.

Például a medveállatka szobrához, amely a Vár utca 31. szám alatti múzeum udvarán áll. Az elsőre bekötött nejlonzacskónak tűnő, andezitből készült alkotás a többnyire fél milliméternél is kisebb medveállatka talán egyetlen ábrázolása.

Az alkotót, Martin Henriket megragadta a kis Tardigradák mozgása és formája, illetve elképesztő képességei. A medveállatka ugyanis az egyetlen ma ismert földi létforma, amely külső segítség nélkül túlél a világűrben. A medveállatkák a Földön a Himalája 6000+ méter magas csúcsaitól a tengerek mélyéig bárhol megélnek. Sem a hideg, sem az extrém meleg, de még az oxigénhiány és a radioaktív sugárzás sem árt nekik. Szuperképessége a szájából kilövellő mésztőr. Ha tényleg akkora lenne, mint a szobor, Hulk és a Vasember együtt sem tudná elpusztítani.

„Világszerte előfordulnak, a Himalája 6000 m-es csúcsai fölött, a tengerek 4000 m-nél is mélyebb területein éppúgy megtalálhatók, mint a sarkvidékeken vagy az Egyenlítő környékén. Méretük 0,2-től 1,5 mm-ig terjed; többségük fél milliméternél rövidebb. Hengeres, zömök testük fejből és 4 törzsszelvényből áll. A szelvényekhez 1-1 pár csonkláb tartozik, ezek végén 4-8 karom ül. A testüket borító kutikula kitint, mukopoliszacharidokat, fehérjéket és lipideket tartalmaz. Lehet sima felületű vagy mintázott, víz hatására könnyen megduzzad. Annyira vékony, hogy átlátszó: látni engedi az állatka belső szerveit. Szájnyílásukban két miniatűr állkapcsi mészszurony (stylet) foglal helyet. A szuronyok valószínűleg az első szelvények karmaiból fejlődtek ki. Vedlés után a nyálmirigy pótolja őket, a karmokat pedig a karommirigyek. Leggyakoribb életterük a zuzmók és mohák életközösségei, de a világ bármely pontján fellelhetők, így homokdűnékben, mocsarakban, gleccserekben, kőfalakon, háztetőkön, óceáni üledékekben, hőforrásokban, radioaktív hőforrásokban, forró kénforrásokban, jég alatt, tengerparton, tengerben, édesvízben, ahol akár elérhetik a 25 000 állat/liter sűrűséget is (miközben az édesvízi és a tengeri fajok száma is csekély).” /wikipedia/

A medveállatkák annyira lenyűgözőek, hogy nehéz visszatérnem Veszprém Óvárosához, pedig hamarosan elérkezünk a Vár utca végén – vagy tetején – Szent István és Gizella szobrához.

A szoborpár látványa nem véletlenül vált ikonikussá: ahogy közeledünk, úgy fog el a csodálat. A monumentális szobrok önmagukban is lenyűgözők, a kilátás, ami a lábuktól elénk tárul pedig szintén.

1938-ban került a találóan „Világvégének” nevezett helyre Ispánky József alkotása. I. István és Gizella több szállal fűződik Veszprémhez, például Gizella nevéhez kötődik a Székesegyház alapítása, erre utal a szobor kezében a kéttornyú templom. Illetve Veszprémben, a csak az 1950-es években feltárt, X. századi Szent György-kápolnában tett szüzességi fogadalmat Szent István és Gizella fia, Imre herceg.

Hogy kipihenjük a kulturális túladagolást, visszasétáltunk az Óváros térre, ahol az Elefánt étterem teraszán pihentünk egy kicsit. Nem csak a kávé olyan, mint amilyennek lennie kell, de a kutyákkal is nagyon kedvesek voltak, pedig Tatyinak nem volt éppen jó napja, és belekötött egy másik négylábú vendégbe… Újult erővel tettünk egy balost, és szinte az étterem teraszáról induló lépcsőn a Séd völgye felé vettük az irányt. A patak mellett kellemes sétányt alakítottak ki, amelynek végén Veszprém jelképe, a Viadukt áll.

Innen látszik talán igazán, milyen különleges a város fekvése. Visszatekintve a vár, a várnegyed látványa és a távolban felbukkanó dombok meseszépek.

Egyetlen dolog vesz el az élményből, ez pedig a hatalmas forgalom. Az autók zaja, a zúgás folyamatos, akár az óvárosban, akár a Séd-völgyben sétálunk. Fotózás szempontjából, ami máshol a villanyvezeték, az Veszprémben az autók. De persze egy nyüzsgő városról beszélünk, és lehet, hogy csak az utóbbi hónapok kihaltsága után volt ennyire éles a fülemnek az élet.

Ami viszont nagyon tetszett, az a vezetékes ivóvízkút a városban. Mint korábban már írtam róla, nem vagyok híve az eldobható műanyagoknak, piros kulacsom mindenhová jön velem. Külön öröm, amikor olyan közkutakat, ivóvíz csapokat találok, amelyekből újratölthetem. Mindig úgy érzem, hogy ez egy kedves gesztus a várostól, ahol vendégeskedem. A veszprémi víz pedig kifejezetten finom.

A Séd völgyéből búcsút inthettünk volna a városnak, de megígértünk magunknak egy fagyit a nap végére, így a vár másik bejáratát a lépcső felől közelítettük meg. Így zárult a kör, és vele együtt egy nagyon kellemes nap Veszprémben.