"Azért indulok el mindig egy nagy útra, hogy bennem is elinduljon valami." /Cholnoky Jenő/

Szombat hajnalban Tatyival autóba szálltunk, hogy csatlakozzunk a Ferencesek által szervezett XXIV. Gyalogos Zarándoklathoz.

Nem, várjunk csak! A történet igazából nem itt kezdődik... azt hiszem, jó pár éve foglalkoztat már egy hosszabb, önmegismerős, megtapasztalós gyalogos zarándoklat vagy túra gondolata. Sokat hallani csodálatos Caminós történeteket, és valahogy mindig is vonzott, de még nem érkezett el a pillanat, hogy elinduljak. Tavasszal jelentkeztem először Beavató túrára, de Tatyi sajnos éppen nagyon rosszul volt, így nem tudtam elmenni.

Az utóbbi időszak azonban megmutatta, hogy az élet bizony rövid, és kár halasztgatni a dolgokat. Megfogadtam, hogy ha Tatyi meggyógyul, elmegyünk egy zarándoklatra. Így érkeztünk meg szombaton Patakra. 

Csodálatos élmény volt az ébredő tájon végigvezetni, míg Tatyika mellettem szundikált a kocsiban - velem együtt ő sem koránkelő típus :) A zarándokok, akikhez csatlakoztunk, szerdán indultak Esztergomból Mátraverebélyre, tehát már jópár kilométer benne volt a lábukban, mégis kedvesen fogadtak minket és reggelivel kínáltak.

A Ferences testvérek vezetésével indultunk útnak, aznapi célunk, a 38 km-re fekvő Szécsény felé. A túra leírásában átlagosan napi 20-25 km távval számolnak, én is erre készültem, így egy kicsit meg is ijedtem, mivel eddig a max. napi távolságunk 32 km volt Tatyival és menetfelszereléssel. Tudnotok kell még, hogy hétfőn Tatyi még infúziót kapott, mert megint felszökött a láza, ezért úgy határoztam, hogy amíg bírjuk, addig megyünk, de figyelem Tatyit, és amikor azt látom, hogy elfáradt, akkor megállunk.

Körülbelül 180-an vettek részt a zarándoklaton, gyermekek, családok, idősek és fiatalok, férfiak és nők együtt meneteltünk. Nehéz szavakba önteni ezt az érzést, meg kell tapasztalni, hogy milyen, amikor ennyi különböző ember, az ország minden szegletéből, más-más indíttatásból, mégis egyszerre, egy cél irányába menetel. 

Nagyjából egy kilométert tettünk meg, amikor Tatyit ölbe vettem, mert láttam, hogy a nagy melegben kezd fáradni. Gondoltam is, hogy itt még érdemes lenne visszafordulni, hiszen ennyi telt tőlünk... Azon gondolkoztam, miért is cibáltam magammal Tatyit, nem fogja bírni, és lehet, hogy nem is tesz neki jót hirtelen ekkora terhelés... de aztán eszembe jutott, miért is jöttünk? 

Hálából. Hálából, hogy Tatyi túlélte, hogy meggyógyult, és hogy még mindig velem van. Ekkor szegődött mellém két srác a semmiből, gimibe jártak és testvérek voltak, és végig be nem állt a szájuk szerencsére! Gimis sztorikkal, túrák emlékeivel szórakoztattak, miközben Tatyival róttuk a kilométereket. Így érkeztünk meg együtt az első pihenőig. Megvolt az első 8 km, és nem is éreztem a hátizsák és Tatyi súlyát :) Kár lenne szépítenem, nem tudtuk teljesíteni a teljes távot, csak 18 km-t, de mindig volt mellettünk valaki. 

(2'15"- nél a bal alsó sarokban ott van Tatyi! :))

Ha valaha gondolkoztatok azon, hogy elinduljatok egy hosszú úton, vágjatok bele! Ha nem is sikerül eljutni a kitűzött célig, akkor sem lesz hiába. Nagyon sokat tanultam szombaton is. A bizalomról, az összetartozásról. Arról, hogy sokan vagyunk, nagyon különbözőek. Arról, hogy mindannyian egy úton járunk, és az út a fontos, nem a cél.