Ausztria híres a természeti szépségeiről, a remek túrahelyszínekről és a kutyabarátságáról. Az elmúlt hétvégén mi is tiszteletünket tettük nyugati szomszédainknál egy síelős hosszúhétvégére, melynek során kis híján rendőrt hívtak ránk, láttunk egy helikopteres mentést és sikerült megtalálnunk az eddigi első nem kutyabarát osztrák szálláshelyet :)

Pont kifelé úton számoltuk össze, hogy Tatyi már az ötödik síterepre látogat el velünk; Ausztrián belül voltunk már Mönichkirchenben és Murauban is, idén Hochkart vettük célba. Otthon keresgéltem, hogy milyen túraútvonalak vannak a környéken, hol tudunk majd kirándulni, túrázni, de nem jártam sok sikerrel. Sebaj, gondoltam, biztosan a hézagos németnyelv-tudásomnak köszönhető, hogy egyetlen egy téli túraútvonalat sem dobott ki a bergfex, de azzal nyugtattam magam, hogy majd a helyszínen tájékozódom, biztosan lesz temérdek lehetőség.

Az első reggel elég szeles és hideg idővel köszöntött ránk, és mindjárt a liftnél kiderült, hogy sem hótalpas túrákat nem szerveznek, sem túraútvonalak nincsenek. Sőt, az, hogy feljussunk a hegyre, majd le is a lifttel, 16 euróba kerül egy útra, és csak azt az egy liftet használhatjuk. (Összehasonlításképpen, Murau Kreischbergen ha jól emlékszem, 3 vagy 4 jejölt turistaút van, és még számos ösvény. Váltható kirándulójegy, amellyel minden liftet korlátlanul használhatsz - a csákányosok kivételével, természetesen - 2 euróért.) Na ugye, ez nem rettentett el, gondoltam, hogy felmegyünk a legmagasabb pontra, aztán biztosan találunk valamit

Meg is beszéltük a többiekkel, hogy ebédidőben találkozunk a legfelső hüttében, és nekivágtunk. Optimizmusom hamar igazolásra talált: a felvonóvól kiszállva láttam, hogy ha egy darabig felkaptatunk a pálya mellett, akkor utána a gerincen simán túrázhatunk, senkit nem fogunk zavarni. Felcaplattunk hát a pálya szélén, majd az ottani felvonók mellett átléptünk két kifeszített kötelet, és előttünk a gerinc, a Hochkar 1808 méteres csúcsával.

Elég erős szél fújt, de ez nem tántorított el minket. Mivel sehol senki nem volt a közelben, Tatyit is elengedtem, hadd szaladgáljon kedvére. Nagyon élvezte a havat, fel alá rohangált a gerincen, én pedig a lehetőségeimhez képest próbáltam vele lépést tartani. Végül elértük a csúcsot, ahol káprázatos kilátás tárult a szemünk elé: körben, ameddig a szem ellát, hófödte csúcsok mindenütt. Egy szendviccsel ünnepeltem meg a csúcstámadást, majd szépen lassan visszafelé vettük az irányt.

A civilizációhoz közeledve alig bírtam letörölni az üdvözült mosolyt az arcomról, a felvonókezelő lelkes integetésére visszaintettem, és továbbra is üdvözült vigyorral haladtam előre, mellettem a lelkesült ebbel. Mikor közelebb értem, láttam, hogy nem az őszinte öröm sarkallta a bácsit integetésre, úgy látszott, valami gondja van, de a süvítő szélben nem hallottam tisztán… Kiderült, hogy azok a kötelek márpedig nem díszből vannak ott, és hogy veszélyes kimenni a gerincre, pláne egyedül, meg amúgy is, most neki hívnia kellene a rendőrséget, mert ez szabálysértés… Szerencsére azért nem ették ilyen forrón a kását, mindenesetre a nap hátralévő részében inkább a hüttébe vonultunk vissza.

A többi napon szerencsére csodás időnk volt, és a pályák alső részein sétálgattunk, beszélgettünk a többi kutyással és napoztunk a hütteteraszokon. Egyébként ez is nagyon kellemes kikapcsolódás, valóban édes semmittevés. Lehet, hogy a jövőben többször is be kellene neveznünk ilyesmire.

Elérkezett a hazaindulás napja, amikor a szállásadónk átjött, hogy elköszönjön tőlünk. Mikor meglátta Tatyit nem a szokásos euforikus reakciót láttam rajta, inkább kérdőn nézett ránk. Mint kiderült, a szállás nem volt kutyabarát, de ez elkerülte a figyelmünket. Az igazat megvallva, eddig talán egyszer kérdeztük meg Ausztriában, hogy vihetünk-e kutyát, mindenhol szívesen fogadtak minket, nem is volt kérdés. Persze így, hogy már végülis mindegy volt, szerencsére ez sem okozott gondot, a hölgy mondta is, hogy nincs semmi bajuk a kutyákkal, csak a lányáék saját lakását adják ki, akiknek két kisgyermeke van, és emiatt nem engedik be a kutyákat. Mondtuk, hogy teljesen érthető, és elnézést kértünk, a végén annyira összemelegedtek Tatyival, hogy alig tudtunk elindulni :)

Hazafelé pedig még meg szerettük volna nézni a Melki Apátságot, így könnyes búcsút vettünk a hegyektől, és a tavasz felé vettük az irányt. Az Apátság nem okozott csalódást: a Duna fölé magasodó monumentális épületegyüttes gyönyörű látvány volt a tavaszi napfényben. Tatyi élvezte a puha mohaszőnyeget, mi pedig az épület nyújtotta szépséget. Az Apátság szabadtéri részein pórázon lehet kutyát bevinni, a belső részek és a kilátótorony azonban kutyával nem látogatható. Ha már arra járunk, így is érdemes megállni és körbesétálni az épületben és a parkban, valamint egy rövid sétával felfedezni Melk óvárosát.

Köszönjük, ha követed közösségi média oldalainkat is :)

Facebook
Instagram